„Mielőtt a folyó óceánná válik, mielőtt a szívem visszadobod a padlóra. Újragondolom ezt a bolondos elképzelést. Szükségem van valakire, aki átölel, de inkább várok valamire, ami több. Mert kell, hogy legyen hitem.”
Bölcs szavak George Michaeltől. Bármilyen megindítóan is hangzanak, George Michael ezeket a sorokat valójában egy titokzatos nő meztelen alsó felének énekelte, aki lila magas sarkút viselt. És hát mit is tud George Michael a nőkről, ha egyszer meleg?
Mindezek ellenére valahogy mégis sikerült George Michael szavainak megérintenie Felix Zevean fiatal szívét. Jobban is, mint bármilyen vallás valaha.
Felix soha nem volt igazán hívő; nem érzett maga fölött semmiféle felsőbb hatalmat, és a sors számára inkább véletlen volt, mint valami elrendeltetés.
De a zene adott neki valamit, ami már majdnem hitnek számított. Segített továbblépni, amikor el kellett búcsúznia a várostól, ahol felnőtt. Nem hagyta, hogy feladja, amikor a lány, akibe beleszeretett, közölte vele, hogy van barátja. És megerősítette a türelmét akkor is, amikor a lány újra és újra visszautasította. Felix nem azért maradt Abigail közelében, mert azt remélte, hogy majd meggondolja magát, hanem mert úgy érezte: mielőtt feladja, nem árt megmutatnia magát.
„Sosem nyíltam meg így korábban
Ez az élet a miénk, úgy élünk, ahogy akarunk
A szavaim nem csak szavak
És semmi más nem számít.”
Megható sorok James Hetfield tollából – aki a Metallica frontembereként ismert. Meglepően érzékeny, nem?
Az emberek hajlamosak egy pillantást vetni a sok hosszú hajra, bőrdzsekire, szakadt farmerre – biztos valami agresszív, hangos, zűrös zene.
Rudolf Rosso nem ilyen ember volt. Szerette mélyebben megismerni a dolgokat, mielőtt véleményt alkotott róluk.
Lázadó volt – de nem az a típus, aki kiabál és rombol, hanem aki kérdez és változtatni akar. Felnőtt volt, de még fiatal. Jogot tanult, de hiányzott belőle a cél. Sokféle barátja volt, de sosem érezte magát teljesen otthon egyetlen társaságban sem.
Miután kiállt az apjával szemben és megtartotta az Adidas cipőjét, úgy érezte: egy egész új világ nyílt meg előtte. Szabad volt. De hamar rájött, hogy lázadni nem olyan izgalmas, ha nincs kivel szemben lázadni. Úgyhogy új emberek felé fordult – olyanok felé, akik nem is tudtak volna jobban különbözni tőle.
Két helyi fiú, akik valahogy mindig más társaságban mozogtak. Rudy tudta, miért: miközben ő Black Sabbathot hallgatott, ők valóban megtartották az isteni pihenés napját. A Rosso család ugyan járt templomba, amikor nem sikerült kimenteni magukat, de az inkább kötelesség volt a nagymama miatt, aki a falu templomát gondozta. Rudy rengetegszer járt ott, de sosem érzett mást, csak hideg padokat, szigorú pillantásokat és unalmat.
Ez a két fiú viszont nem a templomba akarta elvinni őt. Ők azt hitték, Isten ott van, ahol szeretet és jóság van. Hittek benne, hogy Rudy nem véletlenül találta meg őket. Hogy ott a helye.
Az év vége mindenkit megmozgatott. Az emberek feldíszítették otthonaikat, befejezték a vizsgáikat, és elkezdtek az ajándékokra koncentrálni.
A legvarázslatosabb karácsonyi vásár a főváros szívében volt, magas fákkal, széles utcákkal, mindent fények borítottak, hogy utat mutassanak a legsötétebb napokon is. Felix és Abigail kissé ügyetlenül sétáltak végig a téren, meleg bort kortyolgatva, figyelve a fából készült standokat és az ünnepi finomságokat.
– Hideg van – jegyezte meg Felix, de rögtön meg is bánta.
„Igen Felix, nagyszerű. Térjünk rá a klasszikus időjárásos small talkra, biztos hatásos lesz.”
– Még mindig nem hiszem el, hogy nem hoztál kesztyűt.
– Ki hord kesztyűt? Nem vagyok gyerek.
– Azok, akik nem akarnak fázni – mosolygott Abigail, miközben megmutatta a kezét melegen takaró kesztyűt.
– Én férfi vagyok – mondta Felix. – Egy kis hideg nem fog ki rajtam.
Abigail nevetett, majd előrenyújtotta a karját.
– Akarod megfogni a kezem a zsebemben, amíg felmelegszel?
– Igen – csapott le rá Felix olyan gyorsan és olyan feltűnően, hogy szinte elszégyellte magát.
Ha eddig nem lettek volna elég idegesek, most már biztosan hevesebben vert a szívük.
Rudy eközben egy régi szobában ült, tele ismeretlen emberekkel, akik meleg mosollyal és öleléssel fogadták. Ránézett saját ruhájára, kócos hajára, és nem értette, miért bánnak vele úgy, mintha a testvérük lenne. Soha nem érezte magát ennyire kívülállónak – és soha nem volt még ennyire rendben ez így. Amikor a szertartás elkezdődött, a középen álló férfi beszélni kezdett. Nem ismert, nehéz bibliai idézeteket ismételt – valós dolgokról beszélt. Családról, veszteségről, haragról, szeretetről, életről. Olyan dolgokról, amiket Rudy mélyen érzett.
Aztán elkezdték énekelni az „Angyalok zengik fenn az égben”-t. A szoba megtelt közös dicsérettel, Gloria visszhangzott minden sarokban, és Rudy akkor meglátott valakit, akit addig nem vett észre. Megérezte Isten jelenlétét. Nem volt több kérdése. Tudta, hogy jó helyen van.
Mikor a buszon Felix keze kezdett újra érződni, eszébe jutott, hogy illik udvariasnak lenni.
– Köszi. Ez sokat segített – próbálta kihúzni a kezét, de Abigail nem engedte.
– Semmi baj. Tovább foghatod.
Felix visszaemlékezett az előző estére, amikor idegenek között ülve a színpadon éneklő Abigail-t nézte: „Gloria in excelsis Deo”. A fény megvilágította angyali arcát – és Felix tudta: szerelmes.
Szóval mi köti össze George Michaelt, a Gloriát-t és a Metallicát?
Elsőre olyan különbözőek, mint a nap, a hold és a csillagok. De ha egy kicsit tovább nézel, van bennük valami, ami túlmutat a dalokon, és képes megmozdítani az embereket.
Talán ez ugyanaz a valami, ami Istent, a szeretetet és a zenét is összeköti.
Aksara