Aurelia lottózik

Ralph Rosso különösen szerencsétlen volt, amikor a főnökeiről volt szó. Bármilyen munkát is vállalt, mindig a legkellemetlenebb és legbutább embereknek kellett jelentést tennie. Ralph nem volt erőszakos ember; ezt mindenki tudta. De ez nem akadályozta meg abban, hogy jártassa a száját. – Nem hiszem el, hogy megint kirúgtak – hordta le Aurelia az impulzív férjét. – Semmi baj – mondta Ralph, miközben kinyitott egy sörösdobozt. – Jobban járunk anélkül a seggfej nélkül. – Figyelj a szádra! A lányod itt ül melletted. – Szia, Abby, hogy vagy? – Ralph olyan vidám és élénk volt, mint valaha. – Inkább G.P. Kris Alderhez kellett volna feleségül mennem – sóhajtott Aurelia hangosan, hogy Ralph biztosan hallja. G.P. Kris Alder a három testvér közül a legidősebb volt, és nagy szegénységben élt. Testvérei vagy meghaltak, vagy fogságba estek a háborúban, de ő túlélte, és hazatért a családjához. Szülei pincérként dolgoztak, majd végül saját kávézót nyitottak. A semmiből építették fel vállalkozásukat, amely a gazdagság és a jólét szimbólumává vált a környéken. Tilia asszonyai erről semmit sem tudtak. Számukra G.P. Kris Alder mindazt jelentette, ami lehetett volna. Amikor férjeik nem megfelelően viselkedtek, hirtelen minden feleség azt kívánta, bárcsak a jóképű és gazdag G.P. Kris Alder vette volna el, akárki is volt az. Aureliának is megvolt a maga G.P. Kris Aldere. Ő őrülten szerelmes volt belé, és gyakran vitte őt kirándulásokra és nyaralásokra. Aurelia nem szerette őt, de nem állt ellenére, férjét emlékeztetnie a többi udvarlójára, amikor rendre kellett teremteni. Amint Ralph elvesztette az állását, a stressz és a frusztráció is eltűnt. Aurelia viszont mindezt magába szívta. Nem voltak gazdagok semmiképpen sem, és Ralph rossz munkaszerencséjével neki kellett esélyt adnia a szerencsének, hogy megtalálja a családjukat. Ezért következetesen lottózott. Olyan következetesen, hogy soha nem változtatott meg egyetlen számot sem a tippjeiben. Egy idő után ez szükségessé vált, mert az egész család tudta, hogy ha valaha is kihúzzák Aurelia számait, és ő nem adta le a szokásos tippet, az olyan balszerencse lenne, amit ez a család nem engedhet meg magának. Különösen, amikor Ralph olyan gondtalan volt, valahányszor nem dolgozott. Vakon hitt abban, hogy a szerencse mindig megtalálja, mielőtt valami rossz történne. Aurelia szerint ez nem szerencse volt; ő volt az, aki helyrehozta a dolgokat. Abigail úgy gondolta, hogy mindketten tévednek. – Ne aggódj, anya – mondta –, úgyis elmegyek. – Hová mész? – Felixszel megyünk a városba. – A Zevean gyerek? – Ralph meglepődött, de örült, hogy többet tudhat meg lányáról ezen a napsütéses napon. – Nem tudtam, hogy ti ketten barátok vagytok. – Nem csoda – mormolta Aurelia halkan. – Ha már úgyis a városba mentek, lennél olyan kedves, és beviszed a lottószelvényt a postára? – Persze! – Abigail felkapta a kis papírdarabot, amely ugyanazokat a számokat tartalmazta, mint mindig, de ezúttal egy kicsit több reményt is, és mélyen a zsebébe süllyesztette. Csak néhány nappal később nyúlt oda újra, amikor megtalálta az elfelejtett papírdarabot. Ez biztosan a világ vége. A legrosszabb időpont arra, hogy ilyen feledékeny legyen. Nagy bajban lesz. Természetesen nem mondhatja el a szüleinek. De van bizonyíték. Ha azt akarja, hogy a szülei elhiggyék, hogy bevitte a szelvényt a postára, el kell tüntetnie a jegyet. Szerencsére ez nem az első alkalom, és már van egy bombabiztos megoldása. Azonban még egy sikeres ásás után sem tudott megnyugodni, gondolva a gondolhatatlanra. Mi van, ha ezen a héten húzzák ki az anyja számai? – Mi van, ha megnyerjük a lottót, és el kell mondanom mindenkinek, hogy nem vittem be a szelvényt a postára? – Szerintem egy kicsit túl sokat aggódsz emiatt – mondta Felix. – Nem, nem hiszem – Abigail gyorsan elutasította Felix életstílusát. – Hogy lehetsz ilyen nyugodt mindig? – Mennyi esélye van annak, hogy az anyád elég szerencsés legyen, hogy megnyerje a lottót? – Nem, de én lehetek annyira szerencsétlen. Felix kedvesen nevetett rajta. Ő valóban nem volt egy stresszes ember. Nem üldözte a szerencsét. Úgy gondolta, ha a szerencse meg akarja találni, megtalálhatja pont ott, ahol van. Kényelmesen ülve. Meglepetésére a szerencse valóban megtalálta őt, és pont ott, ahol épp kényelmesen ült. Abigail hangján szólította őt, és utólag visszagondolva, nem is kellett olyan sokáig várnia. – Nézd, egy őz! – Abigail kinézett a vonat koszos ablakán. A hóval borított mezőkön áthaladva. És valóban, az áramló táj közepén, egy apró, barna, tagadhatatlanul őzre hasonlító alak. – Az nem egy őz – jelentette ki Felix azonnal. – Nos, akkor mi az? – nézett Felix komoly arcára. – Az egy hóember. Abigail nevetett. – Nem az. – De igen! Csak nem látod jól a rossz szemeid miatt – ugratta a lányt olyan magabiztossággal, hogy Abigailnek újra meg kellett néznie, hogy biztosan azt látta-e, amit gondolt. Az őz alakú lény, még mindig őznek kinézve, csendben nézett, és az erdő felé futott. – A hóemberek nem tudnak futni. – Dee, ez a hóember tud. Ki lett képezve – folytatta Felix, anélkül, hogy egy pillanatra is kizökkent volna a szerepéből. – Ó, igen, ki képezte ki? Felix egy pillanatig gondolkodott, majd lenyelte a következő szavait, halkan, szinte titokként suttogva. – A kis Jézus és a karácsony szelleme. – Te olyan hülye vagy – nézett rá Abigail, és most már ő sem tudta visszatartani a nevetést. Amikor nevetünk, a teljes érzelmi rendszerünk újraindul. Ahogy közös nevetésük elhalt, Abigail megfigyelte ezt a csendes és újraindító pillanatot, és anélkül, hogy észrevette volna, esélyt adott a szerencséjének. – A kórusom ezen a pénteken lép fel a karácsonyi vásár megnyitója előtt. Szeretnél eljönni, hogy meghallgass engem énekelni? Aurelia azon a héten nem nyerte meg a lottót. De nem sokkal később Ralph ismét talált munkát – természetesen egy újabb szerencsétlen főnökkel. És bár ennek a két családnak nem mindig állt mellette a szerencse, sosem adták fel, hogy a tőlük telhető legjobban támogassák egymást. Talán ez az igazi szerencse – nem?