Veronika levelet kap

Kihez fordulsz először, amikor nehéz idők járnak? Miért pont hozzá? Mert meghallgat? Mert próbál segíteni? Vagy csak egyszerűen úgy érzed, hogy ő ért meg igazán? A kis Doeria Rosso csendben ült, édesanyja levelét olvasva, és nem tudta, hogyan is kéne reagálnia. Hol van ilyenkor egy felnőtt, amikor tényleg szükség lenne rá? Végül felállt, megragadta a levelet, és elindult egyetlen helyre, ami eszébe jutott. A Rosso-házban közben egészen másféle levelek érkeztek. Számlák, reklámok… Marcel levele. Abigail szeme elkerekedett, és a szíve egy pillanat alatt elszorult. – Az az enyém! – kapta ki a levelet Veronika a kezéből. – Miért ír neked? – Barátok vagyunk – felelte Veronika, mintha ezzel le is zárhatná a témát, de Abigail gondolatai már rég száguldottak tovább. Mi lehet a levélben? Róla szól? Tudnia kellett! Halkan kopogtak. Mikor Aurelia ajtót nyitott, férje unokahúgát látta meg az ajtóban, aki bizonytalanul toporgott. – Édes fiam… Mit keresel itt? – Lia néni, hát… az anyukám. Ő… hát, mikor hazaértem az iskolából… szóval ő… – hebegte Doeria, kezében szorongatva az anyja levelét. Aurelia látta, hogy a kislány képtelen szavakba önteni, mi is történt pontosan. Ahogy Aurelia átfutotta a levelet, minden erejére szüksége volt, hogy a gyerekek előtt ne mutassa ki az őszínte döbbenetét. – Beugrott a kútba – suttogta alig hallhatóan. Az elkövetkező hetekben Doeria a Rosso-házba költözött az unokatestvéreihez, miközben az apja, a nagybátyja és Aurelia próbálták elrendezni az anyja dolgait, és megszervezni a temetést. Már sokszor aludt ott korábban is, de még soha nem kellett hallania, ahogy a felnőttek halkan összesúgnak a másik szobában, miközben mindent megtettek, hogy a gyerekeket megóvják a részletektől. A gyerekeknek nem kell mindent tudniuk. És szülőként az a dolguk, hogy a tragédiák idején megnyugvást adjanak a kicsiknek. Rosa Zevean maga sem volt idegen a tragédiától. A fővárostól délre, egy kis vándorfaluban született, és egész életében arról álmodott, hogy egyszer a hegyekben fog élni. De a felelősségek mindig gyorsabban érték utol, mint a saját álmai. Amikor mindössze 14 éves volt, és az apja főbe lőtte magát, felköltözött a fővárosba, hogy dolgozni kezdjen. A sors úgy hozta, hogy az egyik legnagyobb elektromos vállalatnál kötött ki, ahol megismerkedett a sármos és eszes Frankkal, aki azonnal beleszeretett ebbe a törékeny, mégis fenséges szépségű lányba, aki annyi szegénység közül is kiragyogott. Csendesen, alázatosan dolgozott a többi városi lány között, de bárhová ment, mindenki megcsodálta a sötét fürtjeit és a szarvasszemű tiszta tekintetét, amit mindig áthatott egy elérhetetlen mélységű szomorúság. A fiatal Frank Zevean jóképű volt. Magas, udvarias, álmodozó szürke szemekkel, amik még akkor is a lelkének érzékenységét tükrözték, amikor próbálta azt elrejteni. Hamarosan Rosa feleség lett, aztán anya. Először Felixet szülte, csak húszévesen; pár év múlva jött Eric, majd végül Angela – Frank kedvenc daláról elnevezve. Apa és lánya között azonnali kapcsolat alakult ki, Eric gyorsan alkalmazkodott a Zevean-ház nyüzsgéséhez, és tudta: ha figyelmet akart, neki kellett megszereznie. De Felix… hozzá nem tudott eljutni. Minél inkább próbálta mutatni, hogy akár az egész életét feladná érte, annál inkább érezte, hogy a fia távolodik. Felix nem akart senkitől figyelmet lopni. Ő csak barátságos, vicces és mindig egy kicsit távoli akart maradni. Az évek során Rosa megfeledkezett a hegyekről. De költözés váratlan vigaszt hozott számára. A gyerekei már saját életet éltek, Frank pedig inkább az üveg alján keresett vigaszt. Rosa hát a kertben maradt, és hagyta, hogy az indián nyár melege átjárja. Ez lett az ő örök otthona – akár tetszett neki, akár nem. Átnézett a szemközti házra, ahol egy kedves család élt a lányaikkal. A jóképű, szelíd apa, Misha, a tornácon ült, és olyan meleg mosollyal nézett vissza rá, hogy Rosa 14 éves énje újra biztonságban érezhette magát. A szívét körbevevő fal lassan olvadni kezdett, és újra álmodhatott a hegyekről. Doeria nem tudta, hogyan kellene kezelnie az anyja halálát. Nem mondhatta, hogy váratlan volt. Tudta, hogy az anyja beteg. Tudta, hogy gyakran van kórházban. De ettől még semmi sem készíthette fel arra, milyen lesz az élet nélküle. Veronika azonban nem hagyta, hogy unokatestvére túl sokat aggodalmaskodjon a jövő miatt, hisz fontos dolguk volt: játszaniuk kellett. Abigail pedig megragadta az alkalmat, hogy belessen a holmijai közé, és megszerezze azt a rejtélyes levelet. És ott volt. A válasz, amit keresett. „Nem tudja, mit csináljon, mikor csókolózunk…” „Nem akarok újra összejönni vele, csak azt nem akarom, hogy kényelmetlen legyen az utazás.” „Ha újra összejövünk, akkor újra szakítok vele.” Fájdalom, fájdalom. Egy tini lány összetört szíve – ami ilyenkor örökké tartónak tűnik. Aurelia a szomorú gyerekeket nézte, ahogy lassan elveszítik a reményt a házában. Hogyan lehet ezt helyrehozni? Hogyan lehet vigaszt adni? Hogyan lehet pótolni a pótolhatatlan nőt egy gyerek életében? Hogyan lehet megértetni a szívfájdítóan csalódott lányoddal, hogy pár év múlva már nem is fog emlékezni arra a gyáva fiúra? Aurelia sosem érezte magát olyannak, aki majd olyan szívhez szóló beszédet mond, amitől minden seb begyógyul. Úgyhogy azt tette, amit tudott. Sütött egy pitét. Rendbe rakta a házat. Megágyazott a gyerekeknek, kimosta a ruháikat, vacsorát készített. Aztán lefektette őket, puszit adott a fejükre, és jó álmokat kívánt nekik. Úgy aludt el, hogy tudta – nem tett eleget. Sok gyerek fordult meg Aurelia otthonában az évek során. Gyerekek, unokák, dédunokák. És mind tudták: ha Aureliához mennek, akkor ott melegséget, törődést és vigaszt találnak.