Édes Anya

A sikátor sötét és titokzatos volt. Tele lehetőséggel hogy valami rossz történjen. Egy fiatal lány sétált keresztül hálóingben, láthatóan rémülten. – Ez meg fog halni – szólt Frank. – Tényleg? – kérdezte Eric izgatottan. – Még nem tudhatjuk, drágám – nyugtatta meg Rosa. A következő pillanatban a nő a képernyőn sikítva eltűnt a szörny karmai közt és darabokra lett szaggatva. – Mondtam én. – Frank, ne lődd már le az összes filmet a gyerekeidnek. – Nem lövöm le, csak megfigyeléseket teszek. Az első, aki feltűnik, mindig meghal. – Ne aggódj, apa – védte meg Eric –, ez akkor is nagyon ijesztő volt!! – Nem volt az – sóhajtotta unottan Felix. – Felix, ha nem élvezed a filmet, senki sem kényszerít, hogy velünk nézd – próbálta menteni az estét Rosa. – Jó, akkor nem is akarom nézni. Valami tényleg ijesztőt akarok látni – állt fel Felix. – Ha Felix nem nézi, akkor én sem akarom – csatlakozott Eric. – Drágám, te még túl fiatal vagy az ijesztő filmekhez. Eric még egy darabig csendben ült, aztán felkelt, és követte a bátyját. – Engem se érdekel már ez a film. – Én úgyis tudom, hogy mi lesz a vége – morgott Frank, majd kivonult a szobából, a Zevean-lányokat hátrahagyva. Rosa az ölében fekvő legkisebbjére nézett, aki csillogó mogyorószínű szemekkel várta, mi következik most a félig széthullott családi mozizásból. – Na, Angie, nézzünk inkább egy hercegnős filmet? Angela izgatottan ugrott fel, és máris keresni kezdte a kedvenc, csupa-rózsaszín filmjét, amit a fiúkkal úgysem lehetett soha. Rosa már kívülről tudta az egészet, de most is végignézte vele, simogatva a lánya hosszú fekete haját, ami az ölében pihent. Közben abban reménykedett, hogy ha a fiúk visszatérnek, még mindig lesz hely számukra is. Az őszi szünet után Abigail képtelen volt abbahagyni a mesélést Felixnek. A reggeli vonatozások hiánya után most minden apró részletet pótolni akart: Veronika ügyetlenkedéseit, a katasztrofális vacsorákat. Felix szórakozottan hallgatta, és annyira jól elvoltak, hogy észre sem vették, ahogy közeledik Andor, a fiatal kalauz. – Jegyeket bérleteket. A páros, akik hétfő reggelből is péntek délutánt csináltak, nevetés közepette előszedték a bérleteiket, majd folytatták a beszélgetést. Andor, a fiatal kalauz, aki hiányolta Abigailt az elmúlt héten, úgy döntött, megosztja örömét. – Alig várom a hétvégi randinkat. Nagyon jó kis programot találtam ki – mosolygott rá. Abigail meglepetten nézett fel. Ahogy visszagondolt, tényleg megbeszéltek még egy találkozót Andorral, a fiatal kalauzzal. De a szünet alatt annyi minden történt, amit meg akart osztani Felixszel, hogy teljesen megfeledkezett róla. Bár először még örült a randinak, ahogy közeledett a péntek, egyre kevésbé volt kedve a hétvégét Andorral, a fiatal kalauzzal tölteni. – Akkor minek egyeztél bele a randiba? – kérdezte Veronika. – Hát… az első után valahogy természetesnek tűnt, és örültem, hogy lesz még egy. – Akkor menj el! Ez a fiú el akar vinni megetetni. Hagyd neki! – Jó, de tölthetném a hétvégét a könyvemmel meg… amúgy is, Veronika, én megoldásokat kértem, nem újabb kérdéseket. – Én meg nem a problémáidat hallgatni jöttem le, hanem Sanyát keresem. – Még mindig a gyárban van – sóhajtott Abigail. – Én tudok segíteni? Veronika ránézett a nővérére, aki ott állt az asztal fölött, az összes kamaszgond az arcára írva, aztán csak megrázta a fejét. – Inkább lesétálok a gyárhoz. Felvette a kabátját, és elindult, Abigail pedig visszaült a gondolatai közé. Felix eközben a városban járt, egyenesen a moziba tartott. Nem járt ott túl gyakran – akkoriban moziba menni ritka és drága élmény volt. De Felixet ez most nem érdekelte. Egy igazi ijesztő filmet akart látni. Egyet, amit nem szakít meg senki beszéddel, egy hatalmas vásznon, tökéletes hanggal. – Egy jegyet kérek az Alien-re – mondta, majd ahogy belépett a sötét terembe, elnyelte őt a feketeség. A téglagyár már akkoriban is nagy, öreg épületnek számított. A recepciós, aki csak két hete dolgozott ott, eldöntötte, hogy minden látogatót a legnagyobb tisztelettel fogad. Így amikor meglátta a határozott léptekkel közeledő kislányt, komolyan vette a dolgot. – Jó napot kívánok, miben segíthetek? – Jó napot. Sanyával zeretnék beszélni – mondta Veronika magabiztosan. A recepciós pislogott egyet, de próbálta megőrizni a profi hozzáállását. – Elnézést, kivel? – Sanyával, kérem szépen. Bár nem dolgozott még régóta, annyit azért tudott, hogy ilyen nevű ember nincs a gyárban. – Meg tudnád ismételni, kérlek? Veronika nem értette, mi nem világos, ezért lassan és nagyon tisztán megismételte. – Szeretnék beszélni A SANYÁVAL. Ennél világosabb már nem lehetett. A recepciós tanácstalanul felállt, és segítséget keresett. – Elnézést, azt hiszem egy kis segítség kéne. Itt van egy kislány, és nem tudom, kit keres. – Hát, mondott valami nevet? – Valami Sanyit mondott, nem tudom. – Hm. Ilyen nevű biztos nincs itt. – Ezt mondtam én is, de ő állítja, hogy jó helyen jár. „Hihetetlen, mennyi képtelen emberek dolgozik itt” – gondolta Veronika, miközben a kaotikus helyzetet nézte, amit épp okozott. Felix a mozitermet elhagyva teljesen felkavarva lépett ki. A szörny vijjogása és Sigourney Weaver ikonikus sikolyai még mindig ott zúgtak a fülében – és még sokáig ott is maradnak. Egyszerűen imádta! A következő alkalommal, mikor Abigail újra meglátta Andort a vonaton, leült mellé, hogy kimondja, amit ki kell. Kerülgetni felesleges – őszintének kell lenni. – A németvizsgámra kell koncentrálnom – mondta. – Nagyon stresszes, és nem vagyok rá felkészülve. Nem is volt teljesen hazugság – tényleg közeledett a németvizsga. Felix a vonat másik oldalán ült, próbált feltűnés nélkül hallgatózni. Amikor meghallotta Abigail magyarázatát, elmosolyodott. Túl jól tudta, hogy Abigail már rég készen állt arra a vizsgára.