Marcel nem köszön

Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak, nagy bánata van a Zevean családnak. A fű nő. Lassan de biztosan. Már hetek óta el volt kerülve a téma, de nemsokára tagadhatatlan lesz, hogy valamit tenni kell. És a Zevean család minden tagjának fel kell készülnie a saját trükkjeivel, hogy elkerülje a fűnyírás felelősségét. Az emberek sok módszert próbálnak, különböző kellemetlen helyzetek elkerülésére. Marcel, példának okáért, minden tőle telhetőt megtett, hogy elkerülje a kellemetlen helyzeteket még mielőtt benne találná magát. Így, amikor a vonattól barátnője háza felé sétált okosan eldöntötte, hogy a kapuban fog várni, nehogy véletlen Abigail családjába botoljon. Azonban ahogy az utolsó sarkon fordult, ijesztő látvány tárult szemei elé. Mrs. Aurelia a ház előtt kertészkedett. Oda a tökéletes terv, Aurelia már észre vette és rá is köszönt. Most mi legyen? Marcel megállt és várt, amíg végül Abigail a bejárati ajtón keresztül felmentésére indult. -Viszlát éde’sanya.-adott anyjának egy gyors csókot köszönésképp. -A barátodnak mi baja van? Miért nem köszön nekem? -Oh, csak félénk. -Félénk, milyen pasi fél köszönni? Minek vagy te vele, hogy fog ő gondoskodni rólad? -Sanya nemááár-Abigail elsétált anyjától hátha akkor elhallgat. De Aurelia Rosso nem olyan féle nő volt. Ő nem félt kimondani ami nem tetszett neki. Viszont hiába panaszkodott folyton arról, hogyan ő az egyetlen aki rendbe tartja a házat, soha nem állt le egy pillanatra se ház rendben tartásával. -Fél köszönni… milyen fiú ez fiam, szörnyű..-motyogta maga elé, miközben visszatért a kert gondozásához. Ezek a szavak azonban Abigail-hez már nem értek el, hiszen amint kilépett a kapun ellepte őt a rózsaszín köd. Abigail olyannyira el volt ámuldozva, hogy észre se vette, Marcel megint kellemetlenül érezte magát. A szakítás váratlanul érte és darabokra törte. -Ne legyél már ilyen nebáncsvirág. Csak egy pasi volt, éssanya amúgy is ki nem állhatta, mert soha nem köszönt-szólt rá Veronika, az ágyon kuporgó Abigail-re. -Azt hittem te kedvelted őt.. -Én igen. De ez nem azt jelenti, hogy azt szeretném nézni ahogy bánt. Úgyhogy lépj tovább. -De én őt szeretem! -Borzalmas vagy.-sóhajtozott Veronika. -Beszélni fogok vele! Pénteken, amikor újra együtt leszünk a vonaton, oda megyek hozzá és megkérdezem mi baja! -Na annak biztosan örülni fog. Azonban Abigail őt se hallotta már, hiszen fejben már a pénteki mondandóját tervezgette. “Marcel, kérlek adj nekem még egy esélyt” Nem, nem jó. “Marcel, magyarázattal tartozol!” Ki vagy te az anyja? -Jegyeket bérleteket. “Marcel, miért..” -Khm. Jegyeket bérleteket.-Andor, az ifjú jegyellenőr kicsit hangosabban szólt a gondolataiba merülő Abigail-nek. -Jajj, nagyon sajnálom-zökkent ki Abigail és odanyújtotta Andornak a bérletét. -Sok minden jár a fejedben, mi?-kacagott fel kissé idegesen Andor, miközben le nem véve szemét Abigail-ről visszaadta neki bérletet. -Igen, mondhatni.-válaszolta halkan Abigail, miközben újra eszébe jutott szívfájdalma. -Persze, nem mintha megbüntetnék egy ilyen csinos lányt, mint te. -Uh-huh. -És tudom ám, te mindig rendben vagy a bérleteiddel… vagy ha nem is, akkor se kéne aggódnod, veled szemben úgyis elnéző lennék, haha. Abigail visszafordította a fejét Andor felé. Akármilyen sután is, Andor, a jegyellenőr, őt próbálta felszedni. Ez a tökéletes kiút, gondolta. Minek várni péntekig, ha már most is tehet valamit? -Andor! Szeretnél randira vinni engem?-bökte ki Abigail. Andor meglepetésében szólni se bírt, majd elöntötték a fejét kérdések, de ugyanakkor nem akarta elrontani az esélyét túl sok beszéddel. -Hát…ööö… igen, persze. -Szuper!–mosolygott rá Abigail. Siker. Nem volt Marcel, de egy rendes srác volt, aki mindig udvariasan bánt vele. És pont elég figyelemelterelésnek bizonyult, hogy átvészelje ezt a hetet – egészen péntek délutánig. Amint felszállt a vonatra, akaratlanul is Marcel-t kereste. Ő nem sokkal később szintén felszállt, és egyenesen Abigail-hez ment. Megint kellemetlenül érezte magát. -Azt hiszem, lehet újra össze kéne jönnünk!-mondta végre. -Komolyan?-Abigail szeme felcsillant. -Igen.-Marcel leült mellé–Vagyis… legalább gondolkodhatnánk rajta. Egész jók voltunk együtt, nem? Abigail elpirult. A vonat elindult, és ő boldog volt. Mellette ült Marcel, a szíve pedig tele volt reménnyel. Az Andorral való randiját még simán lemondhatta ha a vonatút jól sikerült, és minden újra a helyére állhatott. – Itt szállok le – húzódott el Marcel válláról. – Tudom – sóhajtotta Marcel. – Szóval… találkozzunk a hétvégén? – Igazából… nem vagyok benne biztos, hogy újrakezdeni jó ötlet lenne. Talán jobb lenne, ha úgy hagynánk mindent, ahogy most van. A vonat fékjei csikorogva szólaltak meg, Abigail pedig hitetlenkedve botladozott le a vonatról. A háta mögött az ajtók nagyot csattanva bezáródtak, és a gyomra összeszorult. Hogy történhetett ez megint? Hazafelé indult. A gondolatai elnyomták a külvilág zaját. Elhaladt a Zevean ház előtt, ahol a fű már tagadhatatlanul magasra nőtt. Ezt mind tudták. Már nem lehet figyelmen kívül hagyni. Csak az volt a kérdés, ki hozza szóba először. – Ez a fű borzalmasan hosszú – mordult fel Frank. – Valaki nyírja már le. Elkezdődött. Itt volt az idő, hogy mindenki bevesse az összes a jól bevált taktikáját. Rosa Zevean rögtön a közepébe csapott. – Én eleget csinálok a ház körül. Gyerekek, tegyétek magatokat hasznossá. – Angie nyilván nem fogja levágni – nézett Frank sokatmondóan a fiaira. Angela tényleg túl kicsi, vagy túl lányos volt a fűnyíráshoz, de persze az sem ártott, hogy ő volt Frank szeme fénye. Eric tudta, hogyha biztosra akart menni, szüksége volt egy szövetségesre. – Anyaa, én nem akarom lenyírni, léééci… Rosa sóhajtott. – Felix, kérlek, caak menj és nyírd le a füvet. Felix teljesen kiborult. – Na de miért én? Én ide se akartam költözni! – Felix, ne nyafogj, menj és csináld meg! Frank döntött. Felix pedig kiviharzott az ajtón. Daru is, gólya is a bölömbika is, útra kelt azóta a búbosbanka is. Csak Felix-nek és Abigail-nek volt szomorú a reggel. Egymás mellett ültek a vonaton, csendben, magányosan, mint még soha. Abigail a kötésre figyelt, miközben Felix azonnal elkezdett babrálni a fonallal. Amikor észrevette, hogy ez Abigail-t mulattatja, elmosolyodott magában, és csak még jobban húzogatni kezdte a szálat. – Hagyd már! Próbálok kötni – szólt rá Abigail gyengéden. – Mit kötsz? – Egy pulóvert. – Tökéletes! – kiáltott fel Felix, és egy mozdulattal a nyaka köré tekerte a fonalat. – Mit művelsz? – kuncogott Abigail értetlenül. – Kösd körém. Abigail nem bírta ki, felnevetett. A magányukat talán ez a kis játék a fonállal nem tüntette el. Azonban sok játékból és nevetésből születhet barátság. Akár olyan is ami egész életünkben elkísér minket, és visszagondolva mégiscsak kisebbnek láttatják velünk, az egykori magányunkat.