Rudy új cipőt vesz

Rudolf Rosso szenvedélyes volt azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amiket igazán szeretett. Ilyen volt a metálzene őszinte és felszabadító érzése, az igazságosság, és a jó minőségű cipők. Előnyére vált, hogy okos, szorgalmas és céltudatos volt, és egy egész nyári munka után végre megvehette álmai cipőjét. – Na mit szóltok lányok? – állt meg büszkén az előszobában. – Milyen elegáns – mondta Abigail, miközben leguggolt, hogy jobban megnézze. – Mennyibe került? – Az egész nyári fizetésembe. –Te az egész fizetésedet egy pár cipőre költötted?! – Nekem tetszik – szólalt meg Veronika mellette. – Ezek nem akármilyen cipők, ez Adidas. Az egy nagyon jó márka. – Köszönöm Vero, legalább valaki értékeli a kifinomult ízlésem ebben a családban. – Mi a fene van rajtad, fiam? – Ralph felébredt, és belépett a konyhába, ahol az adidas cipő ár-érték arányáról folyt épp a diszkurzus. Veronika és Abigail összenéztek. – Apa valószínűleg nem fogja értékelni a kifinomultságod – motyogta Veronika, mire Abigail akaratlanul is elmosolyodott. Aztán mindketten felpattantak, és kihátráltak a tűzvonalból. – Jó reggelt, apa. Ez az új cipőm. – Minek neked új cipő? Ralph nyilvánvalóan nem volt lenyűgözve. Ő úgy hitte, a dolgokat arra kell használni, amire valók, és csak azt érdemes megvenni, amire valóban szükség van. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy a fia ennyire megszállottja lett a minőségnek és az önkifejező öltözködésnek. – Akartam, és megvettem. A saját pénzemből-hangsúlyozta Rudy. – Miféle saját pénz? Neked nincs saját pénzed. – Apa, egész nyáron dolgoztam. Azt a pénzt arra költöm, amire akarom-kezdte de apja gyorsan közbevágott. – Ide figyelj Rudolf, az én házamban élsz, az én kenyeremet eszed, az én szabályaim szerint élsz. – De hiszen már felnőtt vagyok! – Nem akarok többet hallani. Visszaviszed a cipőt, és a pénzedet valami hasznosra költöd. Például egy hajvágásra, mert úgy nézel ki, mint egy madárijesztő. Rudy nem válaszolt. Csak kiment, és becsapta maga mögött az ajtót. A család többi tagja csendben ült a reggelizőasztalnál, míg végül Aurelia törte meg a csendet: -Micsoda.. -Szép reggelt, Felix. – Reggelt, Zeno. Hogy van anyukád? – Remekül van, köszönöm kérdésed. A két fiú első órájára tartott két ázott galamb lelkesedésével. – Jó reggeled volt? – kérdezte Zeno vigyorogva. – Tudod, hogy mindig az. – A nőd dobta már a pasiját? – Még nem. De ma reggel nagyon beszédes volt, amikor, a családja drámájáról mesélt. – Már bármelyik nap megtörténhet haver, bármelyik nap. Felix és Zeno mosolyogva összenéztek. Ahogy megérkeztek az osztályterembe, leültek hátul, az utolsó sorban. – Milyen rohadt meleg van itt, bárcsak ki lehetne nyitni egy ablakot. – Nyisd csak ki Felix, ha akarod. – Igaz. Kár, hogy az az egész épület ott van az útban. – Minek építettek oda valamit egyáltalán? – És miért tették ilyen közel? – Tényleg. Ha bemászol, megfordulni se tudsz. – Ki tervezi ezeket az épületeket? A fiúk beszélgetése hamarosan felkeltette a többiek érdeklődését, és máris elindult a szokásos ötletelés: valakinek be kellene mennie az ablak mögé. És mint mindig, a tökéletes jelölt meg is volt. – Hé Lenek! Gyerünk, mássz be az ablak mögé! Lenek, a bamba de barátságos iskolai bolond, vigyorgó arccal felállt, és óvatosan bemászott az ablak és az iskola melletti frissen épített irodaház közé. A két épület közötti hely tényleg olyannyira szűk volt, hogy Lenek csak egyenesen állva, előre nézve fért el odabent. A helyzet hatalmas derültséget váltott ki az osztályban amíg meg nem szólalt a csengő. – Hoppá. Kezdődik az óra, be kell csukni az ablakot. A fiúk becsukták az ablakot, és leültek, mintha semmi sem történt volna, várva a tanárt. – Jó reggelt osztály… -sétált be a szerencsés tanár Felix osztályába majd hamar hangsúlyt váltott -LENEK?! Mit csinálsz te ott?! A terem azonnal felbolydult. – Igen, Lenek, mit csinálsz ott? – Gyerünk már Lenek, gyere be! – Igen, gyere már be Lenek! Lenek, csapdába esve az ablak mögött, mozdulni képtelenül, oldalra emelte a karját, és intett a tanárnak mint egy pálcika ember, majd felvette jól ismert butácska mosolyát. A terem felzúdult a nevetéstől. Kicsit később Abigail egyedül ült a vonaton, és az elsuhanó mezőket nézte. – Leülhetek? Abigail felnézett. – Oh Marcel, persze. – Egész héten csak rád gondoltam – mondta Marcel, miközben jó közel Abigail mellé csusszant. – Tényleg? – Hát persze – átkarolta Abigail vállát. – Te vagy az én barátnőm – mosolygott. Abigail szívét tetőtől talpig elöntötte a szerelem, le se tagadhatta volna. Ezért is felejtette el minden kétségét és bánatát, amint Marcel újra mellette volt. És minden logika ellenére elhitte neki, amikor azt mondta, újrakezdené. És amikor a vonat az ő megállójához ért, és Marcel ismét szakított vele, a gyomra újra összeszorult. És újra végig kellett sétálnia azon a hosszú és nehéz úton hazafelé, azon gondolkodva hol rontotta el. De ezúttal valami más volt. Ahogy lépkedett, próbálva felfogni, mi történt, érezte, ahogy a Marcel iránt érzett szerelem lassan kiszivárog belőle. A lábujjaitól a feje tetejéig – míg végül semmit sem érzett iránta. – Szia Abbi, milyen vidám vagy ma – köszönt Rudy a konyhából. – Szia, tényleg egész jòl érzem magam. – Én is – mosolyodott el Rudy a folyosóra mutatva, ahol az új Adidas cipője fényesen ragyogott. – Megtartottad a cipőt?! Apa ki fog akadni.! – Nem érdekel. Az én pénzem. – A te temetésed. És valóban – amikor Ralph hazaért a kocsmából, volt hozzáfűznivalója bőven. De Rudolf nem hátrált. Felkészült volt, magabiztos, és kiállt magáért. És bár Ralph nem mindig értette meg, hogy Rudolf mit miért csinált. De arra biztosan rájött, hogy fia egy olyan emberré vált, aki nem félt kiállni abban amiben hisz, és ezt tisztelte benne. Rudolf pedig megtartotta az új cipőjét, és soha nem adott lejjebb a kifinomult ízléséből.