Életünk egy meglehetős részét közösségben töltjük. A családunkal, az iskolában, a munkában majd a második családunkban. És minden közösségnek szüksége van szabályokra, hogy működni tudjon. Vannak szabályok az iskolákban, a munkahelyeken, és a családokban is. Egyesek, mint Felix, úgy gondolták, hogy a szabályokat azért hozták, hogy megszegjék őket. Nem félt levágni az utat, ha az vitte oda, ahová menni akart. Vagy jelen esetben – nem félt felszökni a villamosra a tesióra alatt a barátaival, hogy ne pazaroljanak felesleges energiát a parkban való körözésre.
Abigail viszont mindig pontosan betartotta a szabályokat. És valami igazán különlegesnek kellett történnie, hogy ettől eltérjen.
– Úristen, ez olyan finom!
Abigail és Veronika anyjuk szilvás pitéjének tésztája fölé hajoltak áhítattal.
– Na jó lányok, elég volt. Ne egyetek túl sok nyers tésztát.
– Anya, csak még egy picit, ez annyira jó!
– Abigail, elég volt. Menj fel a szobádba, és várd meg, míg kész a vacsora.
Abigail engedelmeskedett anyja kérésének, és ágyára fekve várta a vacsorát. A fejében még mindig ott járt a tészta íze, és lassan el is szenderedett a konyhából áradó piteillatban. Álmában egyedül volt otthon, egy hatalmas tál nyers tészta társaságában, ami csak az övé volt. Igen, ez tényleg valami olyasmi volt, amiért megérte megszegni a szabályokat.
Frank Zevean hitt a természet törvényeiben. Ezek egyszerűek voltak: ha helyesen követted a szabályokat, megkaptad a kívánt eredményt. Villamosmérnök volt, méghozzá kiváló. Okos ember, tehetséges elmével.
Úgy gondolta, a szabályok a munkát segítik, a munka pedig a közösséget. Keményen dolgozott, a fizika szabályait követve. És a szabályok is vele együtt működtek – egy gyönyörű szimfónia, ami valódi értéket tudott teremteni.
Ez hajtotta akkor is, amikor megtervezte saját izzóját, amit nem kellett havonta kicserélni. Akkoriban ez valóban forradalmi találmány volt. Fényt, kényelmet és biztonságot nyújtott volna sok családnak, és Frank büszkén gondolt arra, hogy egyszer talán ez az izzó fogja megvilágítani az unokái életét.
A főnöke azonban egészen más szabályok szerint élt: a piac törvényei szerint. Versenyben kell maradni, nyereséget kell termelni. Nem sokra tartotta Frank újító szellemét és azt a vágyát, hogy segítsen az embereknek. Végül is, neki egy vállalatot kellett működtetnie. És ki venne tőlük izzót, ha mindenkinek művödne tíz évig ? És mivel ő volt a főnök, ő szabta a szabályokat is. Franket azért vették fel, hogy pénzt termeljen, nem azért, hogy hasznos legyen. Így hát az ötletét ledarálták, darabjaira zúzták — vele együtt pedig az álmot is, hogy tehetségét a világ javára fordíthatja. Megszegte a munkahelyi szabályokat, de a hibáját gyorsan elsikálták, mielőtt még kárt tehetett volna a cégben.
Eljött a nap. Abigail egyedül volt otthon, egy üres konyhában, ahol végre elkészíthette a világ legnagyobb tál nyers tésztáját. Zongora órája miatt Abigail csak a későbbi vonattal tudott hazamenni — pont azzal, amin Felix is utazott. Izgatottan várta, hogy megoszthassa vele a tervét, és egy kis bátorítást kapjon egy olyan terepen, ami teljesen kívül esett a komfortzónáján.
– Csak arra vigyázz, hogy ne kapjanak el – mondta Felix, meglepődve a lány hirtelen érdeklődésén a bűnözésben, jól tudva, hogy egy jól irányzott büntetés néha többet ér, mint az egész nyereség.
– Miért lettél hirtelen ennyire pesszimista? – kérdezte Abigail, aki még elég újoncnak számított a szabályszegés terén ahhoz, hogy minden apró kétség rögtön megingassa a hitét a tervében.
– Csak vigyázok rád.
– Miért? Nem vagy a barátom – mordult fel, Andorral épp jól haladtak a dolgok, és már a második randijukat tervezgették.
– Igen, ezt néha elég világossá teszed – sóhajtott Felix. – Egyik kezeddel simogatsz, a másikkal megpofozol.
Amikor Abigail hazaért, nem vesztegette az időt: rögtön akcióba lendült. Úgy mozgott a konyhában, mintha oda született volna. Egy kicsi ebből, egy csipet abból, keverés… és kész! Gyönyörű.
Egy hatalmas tál… nyúlós, ragacsos trutymó.
Undorító volt. Ezt nem lehet megenni. De ha a szülei megtudják, kiborulnak. “Ne kapjanak el!” Érdemes Felix tanácsát követni. Ezt muszáj volt eltüntetni.
Egy dolog rosszabb, mint megszegni a szabályokat: ha le is buksz.
Abigail még egyszer ránézett a művére. Fúj.
Az evés kizárva. Irány a kert.
Még soha nem ásott ilyen gyorsan tökéletes lyukat. De ennek a szörnyetegnek a föld alatt volt a helye. Olyan mélyen, amilyen mélyre csak egy tizenhét éves lány képes ásni. Beleöntötte a tésztát, és gyorsan visszatemette földdel.
Megmenekült. A titka biztonságban volt a föld alatt.
De nem minden szabályszegő ilyen szerencsés.
Legyen szó egy nem várt tanárról, aki a villamoson várja a lusta diákokat, vagy egy őrült főnökről, aki eltünteti életünk munkáját – néha olyan szabályokat kell követnünk, amikben nem hiszünk, olyan közösségekben, ahol nem hallják meg a hangunkat.
És ilyenkor nem marad más, csak a hit. Hit abban, hogy még ha nem is tudjuk megmenteni az egész világot, talán egy napon az unokáink boldogan játszanak majd a nappaliban, a fény alatt, amely már több mint egy évtizede nem hunyt ki. És az tényleg olyan valami, ami igazán megéri a szabályszegést.
Aksara